Ne győzködd az agyadat! A hiba a valóságban van.

Az első olvasói levelet Szanatórim Szökevénynek köszönhetjük. A bejegyzés különlegessége, hogy a lent talált kép is az ő kezét dicséri (további képek tőle elérhetőek arra kattintva) 

Szó. Szavak. Mit is jelentenek? Összeláncolt betűk összessége. Összeláncolt betűk, szende kis lények, melyek egymásba kapaszkodnak, szorosan fogják egymás kezét, hogy alkossanak valami nagyot. Valami igazán nagyot, mely az éterben él tovább és a világegyetem markában szétmorzsolódik.

És elhalkul. Végleg. A többi szóval együtt. Összefognak, hogy alkossanak valamit. És végül csak egy nagy böfögés lesz belőlük. Szó. Szavak. Nem is akarom tudni, mit jelentenek. Vagy mégis? Látni akarom még őket, találkozni még velük? Vagy csak sutba dobni őket, hagy égjenek a parázsló tüzön, hogy ott vesszenek az örök kárhozatban? Talán nincs is rájuk szükség. Talán...Szavakra nincs szükség, amelyek nem jelentenek semmit. Attól függ, ki mondja. Vagy mégsem? Talán nem is akarja mondani. Vagy nem azt. De mégis. Az igaz eltűnik a szavak végtelen kavalkádjában. A sötét kavalkád, a káosz eluralkodik rajtuk. És már nem tudjuk, miről beszélünk. Csak feleszmélünk, körbenézünk, és furcsa szemek merednek ránk. És furcsa érzelmek. Melyek néha semmit sem mondanak. Vagy mégis?

Érzelem. Ha csak belegondolunk ebbe a szóba: durván, kendőzetlenül kezdődik, szinte belehasít a világba az a bizonyos egymás kezét markoló ’r’ és ’z’ és végül eltompul, elhalványul, megszelídül. Az ’m’. Az ’m’, ami dupla. De nahát ott van egy kis vessző, amely kifelé tekint mindkét oldalon. Hát ezt jelenti? Vajon tényleg a valóságot tükrözik a szavak? Mindig tökéletes szimbólumai az általuk leírt tárgyaknak, lényeknek és fogalmaknak és a hozzá fűződő érzelmeket is teljes mértékig magukban foglalják?

Vagy létezik egyáltalán a valóság? Léteznek egyáltalán a szavak vagy csak az éter sodorja őket és furcsa összevisszaságot szülnek közösen? Kényszer az, ami összetartja őket? Mert valaki azt mondta? Kimondok egy szót és a betűk, még ha nem is kedvelik egymást, nekik kötelező együtt maradniuk. Még ha nincs is kedvük hozzá. Amikor ráeszmélnek: „ó, most tényleg ezt mondja majd? Ismét mennem kell? De belefáradtam. És most viszont, hogy én, mint egy szál betű a sok közül, amíg gondolkodom, akkor is újabb és újabb betűket küldök útjukra, ahova talán ők is ugyanannyira nem szeretnének menni. Akkor mennem kell nekem is, nem?

Bűn és bűnhődés. Mások bántanak, ezért másokat bántok, tehát engem is bántanak és az ördögi kör sosem áll meg. "Logikus.” Vajon a világ logikus? És az események láncolatának sorrendje? Vagy egyáltalán az ember logikus? Az ember, aki úgymond feltalálta a szavakat, kifejlesztette ezt a bonyolult kommunikációs rendszert logikus lenne? Akkor miért csak a saját kárára használja? Vagy nem csak arra? Ha nem, akkor is kár. Kár érte. Összezavarodnak az éterben és kár keletkezik belőlük. De legalább keletkezik valami. Születik valami. Tehát fejlődünk. Vagy amortizálódunk? Meglépjük a lépcsőt, de aztán hátrahőkölünk. Vissza három. Vagy még több. Hátralépünk. Lelépünk. Mert megijedünk. Meglépünk a gondok elől. És ez még több gondot szül.

Szüljük a gondokat. Tehát a születés csak gond. Vagy csak szavak ezek is? Szavak, melyeket én teremtek, én szülök újjá habár már oly régóta léteznek. És én nyúzom őket. Az elfáradt szavakat. Pihennének már biztos. Vagy még nem fáradtak bele? Én már igen. Elfáradt a kezem a pakli keverésében. De azért osztok egy újabb kört. Csak, hogy az élet kedvére tegyek, hiszen kedves kis mókamester Ő. Megérdemli az ajándékot. Sokat dolgozott már érte. Munkáját és ügyességét, pedig illendő díjazni. Főleg, hogy én csak egy beosztottja vagyok a sok közül. Vagy még annál is kevesebb. Egy csinovnyik. Vagy az élet a kevés ahhoz, hogy kikösse a csomókat? Vagy a horgolt halál csomók lennének túl összetetten megkomponálva? Talán egy egész szimfonikus zenekar abszolút életmunkái ezek a pár könyörtelen percek, melyek éveket, akár életeket tehetnek tönkre. Ki tudja? Tudni vajon lehet egyáltalán? Vagy igazából nem is tudatosulnak bennünk a dolgok, csak gondolkodunk, gondolkodunk és gondolkodunk. És közben nem látunk, csak nézünk. A szánkat tátjuk, amikor a fatális világ kivillan a feketeségből, pedig végig ott volt előttünk. Szebb és jobb nála sosem létezett. Mindig is ilyen ocsmány volt csak nem láttuk. És forog a gyomrom magamtól, mert kötelező, hogy forogjon, mert én vagyok én és nem valaki más, és a világtól is, ami pedig csakúgy megteremtetett ki tudja mi célból.

Szétzúzódott az üvegbúra. Mindenki csak búr. Búrjuk a pénzt, a testeket, a tudást és az érzelmeket. Mert nekünk nincs igazi saját, ami valójában az igényeinknek megfelelne vagy másokénak. Sosem elég. Forog a gyomrom, mert létezem. Habár azt hittem nem létezem és csak egy fikció vagyok és nini a rossz dolgokkal mik nem derülnek ki? Hát mégis vagyok, mert másokat bántok. Ez a meghatározó manapság. Azt hiszem.

És a vihar csak tombol és tombol tovább. De meddig tombol még vajon? És mennyi kárt okoz még? Vajon meddig tépdesi ki a fákat tövestől és meddig csapkod a villám az ágakba? Ameddig tökéletesen szét nem tépázza? Egy apró ütéssel megrázza azt és a fa egy kicsit megszédül, majd egész testét átjárja a fatális erő, melyből sugárzik a pusztítás iránti vágy. Monoton végigzakatol a törzsében a világ összes fájdalmával végigrázva azt és a belsejéből mar kifelé, mint kutyában a veszettség. A hihetetlen erő, mely a dühből fakad, a fájdalomból, az undorból és a gyűlöletből. Magából a születésből. Ennek tökéletes egyvelege pedig brutális módon csontig hatolva ömleszti a vért, ahogyan szanaszét tépi ereit, mint a megvadult, megállíthatatlan gépezet, melyet a szeretet és béke hirdetésére programoztak, amikor ráébred a világ valós mivoltára… Vajon meddig tombol még? Van ember, aki megállíthatja vagy csak önmagát képes destruktiválni? A gépezet, amelyet az élet programozott át sosem pihen és brutalitásának nincs mértéke. A gépezet, mely öntudatra ébredt. Már érez. Érzi a világot és a világ, mint megtébolyult fenevad tépi őt tovább apró darabokra. Ledarálja, ledarálja a veszett kutyát, hogy végül léte utolsó halovány darabkáit egy kutyakonzervbe zárja, melyet majd egy emberi kéz újra felnyit és más, ártatlan (vagy nem is annyira ártatlan?) kutyákkal etet meg. Dog eat dog. Így működik ez manapság. Mint őrült lények rohanunk és átgázolunk másokon. Mert az nekünk jó. Amíg rajtunk át nem gázolnak. És akkor sajnálkozunk. Legfőképp magunkon. Mert hát ugye milyen szörnyű is az életünk? Másnak biztos nem ilyen rossz. Mert történjék bármi nekünk biztos rosszabb. Oh, csaknem problémáid vannak? Nahát tényleg? Hát ne is problémázzunk rajta. Az enyém úgy is rosszabb. Szubjektív vélemény ez, mely végül magával ránt mindenkit. Tehát addiktivitást kiváltó szavakról beszélünk, melyeket szintén szavakkal írunk le. Rákattanunk, mint laza, menő csávó az intellektuális beszédstílusra. Mint robot a szabadságérzetre, hogy aztán annak nevében másokat bebörtönözzön, ugyanis nem értenek egyet.

Ez ilyen. Minden eszme a szennybe fullad a végén. Ez az ember tragédiája.

És most. 3-ra. Ledöbben. Mindenki! Úgy. Szépen. Ahogy meg van írva. Össznépi elektronikus sokk. Kiabálj, hallasd a hangod, állj ki és légy pontosan ugyanolyan, mint mindenki más! Légy annyira alternatív, annyira különleges, mint az összes többi! Kiabálj, h nem fair! Kántálj együtt azokkal, akik szintén ezt kiabálják! A valódi igazságtalanságra legyints! Akkor vagy a legjobb ha észre sem veszed! Képviseld mások érdekeit, úgy hogy a tiédet helyezed az előtérbe! Szarj a többiekre és álcázd mindezt csillivili, önfényező, csodatevő sprayvel! Fedd le a nagy kupacot egy apró szisszentéssel! Egyszerűen csak Légy Te, Légy Te, Légy Te a Valódi Igaz Ember! És végül: Hidd el te magad is, hogy jótevő vagy!

Gratulálunk! Szintet léphetsz...

(Amennyiben van olyan gondolat a fejedben, amit szívesen kiadnál magadból, vagy megosztanál több emberrel is, küldd te is az írásodat az elmelkedem@index.hu-ra)